Olvasom vissza a blogbejegyzéseimet, és látom, hogy én vagyok, de valahol mégsem…tanulni kell ezt még. Ma olvastam egy másikat, másokét, nem linkelem ide, majd esetleg későbbiekben. Azóta ezen jár az agyam. A magyarázkodás kényszere – ami inkább a megfelelés kényszere. Megfeleljek annak, amiről azt képzelem, hogy mások elvárják tőlem? Aztán lehet, hogy ez csak az én fejemben létezik így…mert mások nem is várnak semmit. De a fejemben ott vannak. Megint.
Ezeket levetni, leküzdeni, elfogadni, ha eljönnek, megvizsgálni, körbejárni, megtapogatni, hogy megértsem miért vannak itt ? Mert itt vannak, pedig azt hittem nincsenek.
Amíg egyedül voltam ment, de aztán jött egy új szerelem. A szerelem. És nem a mindennapi magyarázkodásba estem vissza. Hanem abba, hogy “furcsa” vagyok, önmagam vagyok. Miért vagyok ilyen? Hihető e ez? Érdekel- e, hogy nem hihető? Hogy a konvencionális gondolkodással felfogható vagyok- e? Hogy meg kell küzdjem a beidegződéseivel, hogy mindenben játszmát lát? Hogy támadások érnek engem a családja részéről, mert kutakodnak a múltamban, tényeket sorolnak, átminősítenek, kell- e nekem bizonygatni, hogy nem azért váltam el kétszer, mert kibírhatatlan természet vagyok, hogy nekem kell e rávilágítanom, hogy amit mondok és teszek azok összhangban vannak egymással? Hogy sosem titkoltam, hanem vállaltam a hibáimat is mindig. Nem meztelenítettem le a lelkem mindenkinek, de hazugságból sosem raktam rá lepleket.
Hogy lassan megint csúszom vissza, mert számomra vállalhatatlan élethelyzetbe mentem bele és jönnék kifelé, de folyton azt érzem, hogy maradjak még, megoldódik, mert hiszen minden stimmel, csak az az egy, a gyávaság, azt nem tudom hova rakni sehogysem. Azt képzelem, hogy tudok erőt adni és magyarázkodom – na tessék itt vagyunk megint: magyarázkodom magamnak, hogy miért várok még mindig.
Ez rossz. Azért mert magával hozza a többi kényszert is. Hogy miért van sokkal többet a szobám ajtaja zárva, békességre vágyva. Hogy miért nincs a saját magam által elvárt rend körülöttem. Hogy miért kevesebb a mosoly? Hogy miért találkozom kevesebbet a barátokkal és miért beszélek jóval kevesebbet bármi módon is velük. Bezárkózás van. Folytonos kényszer, hogy megmagyarázzam, hogy nem bírom most. Most nem bírok tanácsot adni, másra figyelni, segíteni. Nem tudok. Most nem tudok okos és bölcs lenni, mert nekem kéne okosság és bölcsesség, mert elfogyok és kiszáll belőlem a türelem, az elfogadás, az eddigi kifogás és magyarázkodásnélküliség. Az erő. Az erőm. Hogy én keresek megint kifogásokat és magyarázatokat másnak, miközben egészen pontosan tudom, hogy nincs. Van egy élethelyzet, amit fel kellene vállalni, de nem megy. Nem nekem nem megy. A MÁSIKNAK. Várni kell. Pedig elengedni kéne….hogy visszakapjam azt, aki vagyok. De írtam: az elengedés: az nehezen megy. Ami elmúlt azt el tudom engedni, de ami nem… azzal mit tegyek? Hiszen szeretem… de ez már csak magyarázat ….többé már nem érv. Menni kell…Mert ha elveszek, akkor elveszik körülöttem minden.
Nincs több magyarázat és kifogás…menni kell.
indira 