Bántalmazás

Egyre többször lehet hallani a bántalmazásról, de nem történik semmi lényegi változás. Csoportok alakulnak bántalmazott nők, gyerekek megsegítésére, de még mindig nincs előrelépés. Statisztikák, kutatások látnak napvilágot és mégis még minden a sötétben van. Ott, ahol naponta megtörténnek a bántalmazások, az erőszak.

Egy -egy bántalmazott állat (kutya, macska, lovak) több megosztást kap a “Nagy Arckönyvben”  mint egy ember.  Kihívják az állatmentő szolgálatokat, az erre szakosodott egyesületeket, amelyek vannak olyan elhivatottak, hogy fel is jelentik a gondatlan, veszélyeztető tulajdonost!

Nincs is ezzel semmi baj. Azt mégis szeretném megtudni, hogy a szomszédok vajon miért nem jelentik fel a láthatóan bántalmazott szomszéd nő férjét? Vagy az óvónők a folyamatosan kék – zöld foltokkal oviba érkező gyermek szüleit miért nem vonják kérdőre? Aki egy hirtelen mozdulattól is maga elé kapja védelmezőn a kezét? Vagy a középiskolás, láthatóan megfélemlített diáklány érdekében miért nem tud a gyámhatóság hathatósan fellépni?

Igen, valóban, az állatok nem tudnak beszélni, hogy ők mégis inkább a bántalmazónál maradnának…az emberek igen. És maradnak!

“Hogy a bántalmazás milyen pusztító erővel tud hatni az ember személyiségére is és milyen szörnyű függő helyzetbe taszíthatja a bántalmazottat, azt jól ábrázolja, hogy bár az anya három gyermekével maradhatott volna nálunk, néhány héttel később mégis a bántalmazó mellett döntött, a gyerekekről pedig lemondott, ők állami gondozásba kerültek. Az a férfi annyira magához láncolta a közös éveik alatt, hogy nélküle, az általa szabályozott élet nélkül, már nem volt képes működni. Inkább választotta az ismert rosszat, mint az ismeretlent, amiben a saját erejére kell támaszkodnia…..Hogy miért nem kér rögtön segítséget, aki bajba kerül? Ennek számos oka lehet. Sokan szégyellik vagy magukat tartják felelősnek, akad, aki nem is tudja, hogy nem minden kapcsolatban a lelki, fizikai vagy épp anyagi, egzisztenciális jellegű erőszak a beszélt nyelv.” (Újrakezdők https://www.facebook.com/ujrakezdes.nyilvanos?fref=ts)

Áldozat bárki lehet!  Nem kell gyenge személyiségű embernek lennie, aki ebbe a csapdába kerül. Egzisztenciálisan önálló, elvált anyaként önszántamból sétáltam bele ebbe a helyzetbe, úgy, hogy észre sem vettem. Kezdtem hanyagolni a barátaimat, mert neki senkisem felelt meg, aztán hirtelen elfelejtettem főzni(amit 14 éves korom óta kedvvel és jól csináltam), aztán a mindig rendben lévő otthonunkban is felszaporodtak az eladdig láthatatlan porcicák…semmi sem volt rendben. Persze ugyanannyit és ugyanúgy főztem, és ugyanolyan rend volt. De neki semmi sem volt jó. Mert elkezdte elveszteni a sorozatos sikertelensége miatt az önbizalmát . Számára a megfelelő módszernek- állítom ma is hogy tudattalanul- , az látszott, hogy nem hagyja, hogy mellette legyek, felemeljem, kitartsunk, hanem, hogy a benne lévő egyre mélyebb sötétségbe magával húz engem is. Hangsúlyozom: meglehetősen kiegyensúlyozott és nem függő típusú nő vagyok! Amire feleszméltem magamról, szürke lettem, eltűnt a mosolyom, árnyéka voltam önmagamnak. Nem tudtam mit adni  a gyerekeimnek sem. Nekem a verés volt az utolsó csepp: tudtam el kell jönnöm. De még így is nagyon nehéz volt költözni, lelkileg összeszedni magam.

Ami számomra megdöbbentő volt, hogy bár egy vérömlennyel a mellkasomon és kék folttal a kezemen, felhasadt szájjal róttam az utcákat, mert dolgoznom kellett, ügyintéznem, a gyámhatóság, ahova tanácsért, segítségért mentem, sem meg nem döbbent sem pedig valós segítséget nem adott.

Mélységesen megalázó volt azt hallgatni az ott illetékes családgondozótól, hogy neki az a “benyomása”, hogy az események egy kicsit ki vannak színezve. Az egy-két komolyabb  incidens és lelki bántalmazás  a kapcsolatunk ideje alatt, a gondozó szerint  igazából nem bántalmazás, mert nem vert folyamatosan, (mondjuk minden hónapban )meg. A gyerekeket nem bántotta, “csak “szemlélők voltak, ami szintén nem olyan veszélyes. (?!)A laikus vélekedésekhez már hozzá vagyok szokva, de az, hogy mindezeket egy családdal foglalkozó szakember mondta, iszonyúan elkeserített. Ha nincsen tisztában a bántalmazás természetrajzával, (mert ugye nyilvánvalóan nincsen) akkor miért próbálja meg minősíteni, miért muszáj ezzel a “maga csak kiszínezte a dolgokat” fordulattal lealacsonyítani azt, ami velem történt, és én éltem át? 

Nyilvánvalóvá vált számomra hogy az az óriási lelkierő, amivel segítségért fordultam, eredménytelen és magamra vagyok hagyva. Kimásztam, igen, jól vagyok, de azóta is nagy érzékenységgel figyelem a hasonló eseteket és próbálom is idejekorán felhívni a figyelmét, -amennyiben lehet-, a bántalmazottnak.

A makacs, nagyszájú, láthatóan önbizalommal telt 18 éves lányok a szerelem nevében sodródnak bele bántalmazó kapcsolatokba, ahol észrevétlenül eltűnik a baráti körük, ahol érzelmi zsarolással elérik, hogy lemondjanak a sminkről, hogy egy pohár bortól alkoholistának, egy másik fiúra villantott kedves mosolytól kurvának érezzék magukat.

SZÓLNI KELL! Szólni kell, ahol lehet! Nem biztos, hogy azonnal eredmény lesz, de ha csak egy embert kisegítettél egy ilyen kapcsolatból, ha csak egy embernek segítettél kinyitni a szemét arra a borzalomra, amit tesznek vele, már az is több mint a semmi!

Félreértés ne essék, nem az állatmentő csoportokkal van a bajom! Tegyék a dolgukat, ott is szükség van erre, De nyissuk már ki a szemünket és a környezetünkben segíteni- meghallani a néma kiáltásokat, mert komplex, felülről jövő megoldásokra hiába várunk.

Miről jutott ma ez eszembe?…

http://ayhanizso.blogspot.hu/2014/09/ma-nem-ciki-bantalmazonak-lenni-interju.html

Reklámok

El kellene mesélnem…

mire való a fiatal és a kamaszkor…Nagykamasz gyerekekkel és fiatal felnőttekkel vagyok körbevéve egész nap. Klassz terep. Élvezem a nyitottságot, a lelkesedést, a lendületet. És elkeseredve nézem, hogy úgy akarnak élni, mintha…És senki, de senki nem állítja meg őket. Senki nem mondja el, ne lépj, ne kösd le magad. Mert mindenhonnan a párkapcsolat ömlik, az élet csakis akkor lehet szép, ha ketten vagytok. (??) Amikor kicsik vagyunk és olvassuk a meséket, meg kicsit nagyobbacskaként nézzük a szerelmes filmeket azok a téves képzetek alakulnak ki a fejünkben, hogy az első szerelem az igazi, a legnagyobb és annak ki kell tartania életünk végéig. Aztán jön (néha, nagyon ritkán nem jön) valaki vagy valami más: megváltozott élethelyzet, egy harmadik, munka, távolság bármi és jön a második szerelem, aminek aztán most már tényleg ki kell tartani, és okosak leszünk, és nagyon figyelünk. Figyelünk, hogy  ne ugyanazokat a hibákat kövessük el, hogy hasonlóak legyenek a céljaink és a gondolkodásunk.

Úgy szeretném elmondani mindnyájatoknak: nagyon kevés az a kapcsolat, ami magától értetődő. Az élet legnagyobb lutrija a szerelem. Vannak olyan nagy kegyben részesülő halandók, akiknek elsőre sikerül. Akikre ránézel és azt mondod: el sem tudod képzelni, hogy ne együtt legyenek. Ők, azok, akik együtt tudnak fejlődni, akiknek ez a természetes összetartozása átlendíti őket a sorozatos mélypontokon. Mert ezt bizony lehet látni. Kár, hogy csak kívülről és kár, hogy csak sok tapasztalat és kor után.

És nézem őket és kiabálnék néha, hogy most másztál ki az egyikből és mászol bele a másikba és már egy hét után komolyan gondolod és közös célokról beszéltek, és tudod, hogy nagyon oda fogsz figyelni, hogy ne legyenek ugyanazok a hibák. Nézed a melletted lévő embert és örömmel üdvözlöd minden egyes tulajdonságát, ami nem olyan, ami az előzőben zavart.

Hallgatom, hogy szerelem és mondanám, nem nem az. Nem ragyogsz, ha róla mesélsz. Jól érzed magad vele, mert MOST azt tükrözi vissza, amilyennek képzeled magad. Nőnek, férfinak, okosnak, bátornak, aranyosnak. Kötődni vágysz és arra, hogy szeressenek. Tudtok jól beszélgetni, jó az ágyban is és hopp azt hiszed: ez a szerelem.

Nem nem az.

Repülni kellene még, és magadat megtanulni, megtanulni kezelni más embereket, konfliktusokat megoldani, nem pedig azt hinni, hogy a konfliktus nélküli élet a jó. Miért vágytok egy 10-20 éves házasság nyugalmára?

Nem tudjátok még hogy MIT akartok. Amit tudtok, hogy mit nem. Ez is több a semminél. Nem, nem azt akarom mondani, hogy virágról virágra…nem (csak) a szexuális tapasztalásról beszélek…

Fára mászni kell, éjjel a fűben heverni és semmiségeken nevetni, belógni a zárt strandra… Hajtani magad a munkában, nézni, hogy mire vagy képes, próbálgatni a határaidat (a sajátodat – nem másét). Megtanulni egyedül lenni. Az egyedüllét NEM MAGÁNY!

Így fogsz rájönni a az igényeidre, a tűrőképességedre.

Ezeket mind elmondanám: hogy hagyd a konvencióidat (nagyon meglepő, de sok fiatal bír bizonyos dolgokban nagyobb maradisággal, mint a tapasztaltabb, érettebb felnőttek), hogy most tanuld meg, hogy kire számíthatsz, hogy kire hallgathatsz, hogy hogy állj fel a földről egyedül újra, hogy hagyd figyelmen kívül ” a jaj, mit szólnak a…” dolgokat.

Elmondhatnám, de nem teszem: végignézem. Elmondhatnám, hogy amíg magadat nem tanulod meg SZERETNI, addig ebből semmi sem lesz. A bökkenő ott van, hogy ezt egy másik ember mellett sokkal nehezebb megtanulni. Főleg egy olyan mellett, akinek épp az (lenne) a dolga, hogy ő is magát keresse…

Akik mellett, mögött, alatt szilárd érzelmi és családi háttér áll, ők nehezebben esnek ebbe a csapdába. Akit már kicsiként megtanítottak szeretni és elfogadni önmagát. DE: és ebben bizony mi vagyunk a hibásak, a”nagy és okos” felnőttek: Az örökös hibáskereséssel, azzal, hogy konvencionális gondolkodásra szoktatjuk a gyerekeket, a “nem szabad”-okkal, a “fogd be a szád, mert amíg én adom a kenyeret” mondatokkal gyönyörűen gödröt ásunk egy asszertív felnőtt viselkedés alá.

Nem adunk terepet a próbálgatásra, a hibákra, nem engedjük kamasznak lenni őket, ész nélküli tekintélytiszteletre tanítjuk őket. Elvesszük a gondolkodás örömét azokkal, hogy ” mert én azt mondtam és akkor így van”.

Így aztán nem csoda, hogy vagy gyökeresen szembemennek velünk, vagy pedig lemásolnak minket. Úgy, ahogy vagyunk. Huszonévesek élnek 40-50 évesek módjára megalkuvásokkal és azt hiszik jó. Békés, szeretetteljes kapcsolatban, szenvedély és”élet” nélkül.

Tényleg ezen az úton kell menni?? Miért várjátok magatoktól, hogy elsőre mindent hibátlanul…?

Mama

Elmentél…elvitted magaddal a gyerekkoromat. Az óriási vajaskenyereket, a kiskanállal kanalazott sertésmájkrémeket, az isteni réteseket. Az örökös rendetlenséget, azt a borzalmas és óriási sárga virágos lila pongyolát, amiben királylányosat játszottunk. A szemem előtt tűntél el. Hihetetlen gyorsasággal múltál el. Ültél a kórházi ágyon, jó súlyban, és mondtad mit csomagoljak, hova rakjak. Aztán Mama, két hét múlva már nem te voltál. És most elmentél. A Papához. Tudod, az jutott eszembe, hogy nyugalma volt nélküled, de biztos nem szerette. Már várt. Te sem bírtad nélküle. Láttam, nem találtad a helyed, elvitte az életed nagy részét. Sose voltál szelíd, ősz hajú nagymama. Hangos voltál, vidám, csapongó. És szerettél.  Most már senkinek sem leszek az első és egyetlen lányunokája. Te meg a Papa. Mindig tudtam, hogy ez vagyok. Most ott vagytok fent, mind a ketten. És hiszem hogy figyeltek és vigyáztok. Az Apuval és a Dédivel. Egyre többen ott fent…és egyre kevesebben itt lent. Megyek Hozzátok és üres lesz a ház…Istenem, de rossz gyerekek voltunk…mindent, de mindent elnéztél nekünk. Sose panaszkodtál. Pedig hányszor volt, hogy velünk együtt a környék gyerekei is ott rajcsúroztak, és te sütötted a rétest, a pogácsát. És a karácsonyi gesztenyetortát, amiről tudtad, hogy a gyerekkori kedvencem. Felnőttként már nem, de Te mindig megsütötted,én meg sose mondtam, hogy már nem szeretem. Mama, szétszórt voltál, de azt mindig tudtam mennyire szeretsz, az unokáidat, a gyerekeimet. Hogy soha, de soha nem mondtad nekem, hogy nem olyan életet élek, amilyet szerettél volna nekem. Hogy soha nem éreztem: csinálhatok rosszat is. Az emlékeim: az  első rúzsom, az első bizsum, az első varratott pörgős szoknyám, ami ugyanolyan anyagból volt, mint a Te nyári ruhád. A sárban csúszkálások, a disznóólban berendezett babaház, a seprűkötő gépen játszott hajózás. A békavadászatok, az első májusi cseresznye, az első rétes, amit sütöttél belőle, amivel mindig megvártál bennünket. Tudod, mindig olyan büszke voltam Rátok: meghalt a nagyfiatok 28 évesen és Ti elfogadtátok,hogy az Anyukám, aki a menyetek volt, új életet kezdett, elfogadtátok az új párját. Ez olyan fantasztikus dolog, hogy el szoktam mesélni: az ÉN nagyszüleim!

Pedig mama, tudod, jövőre lettél volna 80 éves. Ugyanabban az évben, amikor én 40. Azt hittem együtt ünneplünk. Ehelyett lett egy bennem ragadt ölelés, egy utolsó simogatás, és füledbe suttogott szeretlek…

Amíg éltél Papa is ott volt kicsit. Most már senki sincs…

Egy gyászhír margójára…..

Ma  reggelre (2014. február 15.) elhunyt Radnóti Miklós özvegye. Fifi néni hazament.

Radnóti verseskötete ma is állandó kedvenc.  A kislányom róla kapta a nevét.  Gyarmati Fanniról.

102 év.  Élete nagyobb részét töltötte imádott férje nélkül és végig hű maradt az emlékéhez, gondozta hagyatékát, élt a közös lakásukban és maradt méltó Társ.

Isten vele!

Radnóti Miklós: Hasonlatok

Radnóti Miklós: Hasonlatok

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst-
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború :
sötétarany,-
ha megharagszol, ép
olyan vagy mint az ú,

mélyhangú, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

Mindig volt valami, ami nem normális körülötted…

Rend van bennem…mondja nekem. Körülötted meg nincs. Szemöldököm felszalad. Rend???????? Van olyan akiben rend van? Imádott dédanyám azt mondta nekem, hogy “drága kislányom, azoktól óvakodj, akiknél látszólag mindig minden rendben van. Ott vannak a legnagyobb bajok.” Én meg óvakodom, (vannak dolgok, amiket az ember jobb ha betart). Elképzelem, az embert belülről, Akiben Rend Van. Dobozok, színskála szerint, a feketékre az van írva, hogy “ezt utálom”, “ezt elvesztettem”, de vannak színesek: “2012 nyara”, vagy “1975, karácsony a mamával”, kékek “elmúlt szerelmek”, zöldek “biztonság”, “munka”, “bankszámlák”, de szerintem a legtöbb dobozon az” ezt ne nyisd ki” szerepel.

Bennem nincs rend. Béke van. Az otthonomban is. Az esetek túlnyomó többségében. Van, hogy elhagyok csekkeket (ezért inkább utalok), a gyerekekkel rendszeresen hadjáratot indítunk az eltűnt fél pár zoknik után, van, hogy morzsa marad a konyhapulton, a virágokon ottfelejtődnek a száraz levelek, és van, hogy szemetest sem viszem ki addig, amíg jön a kukásautó. Sőt, még az a borzalmas dolog is előfordul, hogy mást kell felvennünk, mint, amit akartunk, mert utálok vasalni. Most hogy itt végiggondolom, csak úgy borulnak ki a csontvázak a szekrényből: elfelejtettem villanykörtét venni (ami mostanában spirál alakú, de akkor mostantól minek hívjam??), sőt a zuhanypanelt sem tudjuk használni, mert képtelen vagyok magam rávenni egy barkácsáruházban való bóklászásra. Ezért a kádban tusolunk.

Bennem nincs rend. Bennem béke van. Általában. Azt jelenti, hogy ha jönnek a sárkányaim, megijedek ugyan, de jól meg tudom őket nézni. Honnan jöttél – kérdem. Mit akarsz? Miért most jöttél? Volt már, amikor többen jöttek egyszerre. Akkor harcolnak, kiabálnak egymással, tüzet fújó szájukkal egymást próbálják elégetni.  Nézem őket, fáj,  veszekszem is kicsit,  de aztán nyugodtan megbeszélem a sárkányokkal, hogy most már elmehetnek.  Ők meg szépen, a szemem láttára összezsugorodnak, aztán ha látják, hogy megértettem, amit mondani akartak, eltűnnek. De nem kell aggódni, jönnek másikak!  Színesek, mindig színesek. Jött egy tegnap is. Sírtam, beszélgettünk, fájt és csavarta a szívem. De megsimogatta a fejem és elment. Hagyott maga után egy szép színű szalagot. Masnival.

Nem, bennem nincs rend. Olyan vagyok, mint a varródobozom, milliónyi színes cérna, fonal, tűk  és ollók kavarognak, szivárványszínű gombolyagban. De megtalálok mindent. Lehet bosszankodni, hogy össze – vissza, és keresgélni kell. De nézd, színes, mindent látsz, és kis munkával elővehetsz bármit!

Te,  akiben rend van, mit csinálsz a sárkányaiddal? Visszaküldöd őket a dobozba? Ott csücsülnek? Mert ott nem látod őket? Ha kikukucskálnak, vagy kidugják a lábukat becsukod a szemed, hogy ne lásd?  Mi lesz ha egyszer mind előjönnek?

Bizsergés

Mozdul bennem minden. Tisztulnak a dolgok. Rájövök lassan hol vannak a súlypontok. Az  érzés: jön a tavasz, amikor magadban mosolyogsz az utcán,  kíváncsisággal állsz a jövőd elé. Séta közben ott a tánc a lábadban. A fáradt arccal szembejövők kapnak tőled egy igazi mosolyt, lépteid ruganyosak,  a köd mögül is süt a nap. Amikor a könnyeiden át is tudod, hogy rendben van veled minden a világon. Amikor rájössz, hogy az, aki azt mondja neked, szerelmes, de nem tesz semmit érted, ami óriási súllyal nehezedett rád, most leszakad. Fáj a seb, mert nagy, de sokkal könnyebb a lelked. Ami újra repül. Már tudod: neked nem ez kell. Az kell, aki észreveszi a táncot a lábadban, aki letörli a könnyeid, aki fent marad veled egész éjjel ha beszélgetni akarsz. Aki megosztja veled a gondjait, hogy aztán jókat nevethessetek az élet furcsa komédiáján. Aki nem hagy egyedül a gondolataiddal, csak ha kéred. 

Szerelem: nem akarom a folyton hangoztatott, tartalom nélküli szavakat. Azt akarom, amikor annak, mit mondok súlya van. Súlya van a vágyakozásnak , a kitartásnak, az újrakezdésnek. 

A súlytalanságot csak a lépteimben szeretem…az érzésekben sosem. Rázd le az értéktelen dolgokat, ne higgy a szavaknak. A tettek beszélnek. 

Nézz körül és nézd meg ki van most melletted…látod…aki kell, az ott van…Aki beszél….és nincs sehol, felejtsd el. Beszélni könnyű…Azzal légy, aki azt érzi, hogy melletted van a legjobb helyen a világon. És ott is marad. A többi csak duma….

Nőj már fel…!

“Nőj már fel, vedd észre, hogy az élet nem az  őszinteségről, a valódi érzelmekről szól. Ez mese kislány. Hidd már el!”

Tekintsünk el tőle, hogy lekislányoztak (bár így 40 felé, jól esne…ha nem a gyermeteg énemet illette volna eme lesajnáló megjegyzés)

Most azon gondolkozom, hogy valóban gyerek vagyok e?

Mit jelent ez nekem?

Van egy nagyon jó idézet Robert Fulghumtól:

(Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes)

“Íme, amit ott tanultam: Ossz meg mindent másokkal!

Ne csalj a játékban!

Ne bántsd a másikat!

Mindent oda tegyél vissza, ahonnét elvetted!

Rakj rendet magad után!

Ne vedd el a másét!

Kérj bocsánatot, ha valakinek fájdalmat okoztál!

Evés előtt moss kezet!

Húzd le a vécét!

A frissen sült sütemény és a hideg tej tápláló.

Élj mértékkel! Mindennap tanulj, gondolkodj, rajzolj, fess, énekelj, táncolj, játssz és dolgozz egy keveset!

Délutánonként szundíts egyet!

A nagyvilágban óvatosan közlekedj, fogd meg a társad kezét és ne szakadjatok el egymástól!

Ismerd fel a csodát!”

Emellett megtanultam önfeledten játszani, igazán szeretni, kifogásokat nem elhinni, látni a lényeget (észrevetted már, hogy a kisgyerekek megcsinálnak mindent, ami eszükbe jut, nincs lehetetlen számukra? Mi tanítjuk meg nekik, hogy mi a lehetetlen, mit nem szabad. Mi vagdossuk le a szárnyaikat).

HA a felnőttség azt jelenti, hogy igazi válaszok helyett közhelyeket mondjak, igazi élet helyett vegetáljak, igazi szerelem helyett beérjem egy “langyos , kényelmes, kockásplédes” (by:L.C.) kapcsolattal, őszinteség helyett jól hangzó hazugságokkal, szabadság helyett párnázott bilinccsel, akkor bizony nem akarok felnőtt lenni.

De szerintem felnőttnek lenni azt jelenti:

Döntök a saját életemről, akkor is ha fáj.

Nem alkuszom meg. Mindennek tudom az árát és el tudom dönteni, hogy megfizetem e azt.

Szeretek igazán, akkor is ha fáj.

A hibáimért vállalom a felelősséget.

Kimutatom az érzelmeimet, a jót, a rosszat is.

Túllépek a félelmeimen, nem hagyom, hogy azok irányítsák az életemet.

Pontosan tudom, hogy mennyit érek, és hogy folyamatosan fejlődöm az életemben, ha gödörbe kerülök kimászom. És nem kerülök kétszer egymás után ugyanabba a gödörbe.

Emellett nevetek, boldog vagyok, élvezem a havat, bosszankodom a fújó fergetegen. Élvezem a reggeli magányos és csendes 10 percemet a forró tejeskávémmal és az illatos házi szilvalekváros pirítóssal. Élvezem a munkámat, az új feladataimat. Élvezem, ha sikerrel ugrom a kihívásokat. Szomorkodom, ha nem sikerül valami, de legközelebb újra próbálom jobban. Élvezem a zöldséges mosolyát, a gyerekeim folyton fejlődő szabad jellemét, az őszinte baráti beszélgetéseket. Megérintenek a fájdalmak, a könnyek, a keserű tapasztalások, de a leckét is megtanulom belőlük. Egyszerűen megélem az életet a maga teljességében és eszemben sincs kihagyni belőle semmi VALÓDIT.

Kihagyom a kifogásokat, az ártó élethazugságokat, a manipulációt, a céltalanságot, a menekülést. Kihagyom a lehúzó, hazug embereket, kihagyom a gyávaságot, a panaszkodást és az időhúzást.

Túl sokáig tartott amire visszanövesztettem a szárnyaimat, most már nem adom őket SENKINEK!

Sebek…

Olvasom vissza a blogbejegyzéseimet, és látom, hogy én vagyok, de valahol mégsem…tanulni kell ezt még. Ma olvastam egy másikat, másokét, nem linkelem ide, majd esetleg későbbiekben. Azóta ezen jár az agyam. A magyarázkodás kényszere – ami inkább a megfelelés kényszere. Megfeleljek annak, amiről azt képzelem, hogy mások elvárják tőlem? Aztán lehet, hogy ez csak az én fejemben létezik így…mert mások nem is várnak semmit.  De a fejemben ott vannak. Megint.

Ezeket levetni, leküzdeni, elfogadni, ha eljönnek, megvizsgálni, körbejárni, megtapogatni, hogy megértsem miért vannak itt ? Mert itt vannak, pedig azt hittem nincsenek.

Amíg egyedül voltam ment, de aztán jött egy új szerelem. A szerelem. És nem a mindennapi magyarázkodásba estem vissza. Hanem abba, hogy “furcsa” vagyok, önmagam vagyok. Miért vagyok ilyen? Hihető e ez? Érdekel- e, hogy nem hihető? Hogy a konvencionális gondolkodással felfogható vagyok- e? Hogy meg kell küzdjem a beidegződéseivel, hogy mindenben játszmát lát? Hogy támadások érnek engem a családja részéről, mert kutakodnak a múltamban, tényeket sorolnak, átminősítenek,  kell- e nekem bizonygatni, hogy nem azért váltam el kétszer, mert kibírhatatlan természet vagyok, hogy nekem kell e rávilágítanom, hogy amit mondok és teszek azok összhangban vannak egymással? Hogy sosem titkoltam, hanem vállaltam a hibáimat is mindig. Nem meztelenítettem le a lelkem mindenkinek, de hazugságból sosem raktam rá lepleket.

Hogy lassan megint csúszom vissza, mert számomra vállalhatatlan élethelyzetbe mentem bele és jönnék kifelé, de folyton azt érzem, hogy maradjak még, megoldódik, mert hiszen minden stimmel, csak az az egy, a gyávaság, azt nem tudom hova rakni sehogysem. Azt képzelem, hogy tudok erőt adni és magyarázkodom – na tessék itt vagyunk megint: magyarázkodom magamnak, hogy miért várok még mindig.

Ez rossz. Azért mert magával hozza a többi kényszert is. Hogy miért van sokkal többet a szobám ajtaja zárva, békességre vágyva. Hogy miért nincs a saját magam által elvárt rend körülöttem. Hogy miért kevesebb a mosoly? Hogy miért találkozom kevesebbet a barátokkal és miért beszélek jóval kevesebbet bármi módon is velük. Bezárkózás van. Folytonos kényszer, hogy megmagyarázzam, hogy nem bírom most. Most nem bírok tanácsot adni, másra figyelni, segíteni. Nem tudok. Most nem tudok okos és bölcs lenni, mert nekem kéne okosság és bölcsesség, mert elfogyok és kiszáll belőlem a türelem, az elfogadás, az eddigi kifogás és magyarázkodásnélküliség. Az erő. Az erőm. Hogy én keresek megint kifogásokat és magyarázatokat másnak, miközben egészen pontosan tudom, hogy nincs. Van egy élethelyzet, amit fel kellene vállalni, de nem megy. Nem nekem nem megy. A MÁSIKNAK. Várni kell. Pedig elengedni kéne….hogy visszakapjam azt, aki vagyok. De írtam: az elengedés: az nehezen megy. Ami elmúlt azt el tudom engedni, de ami nem… azzal mit tegyek? Hiszen szeretem… de ez már csak magyarázat ….többé már nem érv. Menni kell…Mert ha elveszek, akkor elveszik körülöttem minden.

Nincs több magyarázat és kifogás…menni kell.

A bosszú börtönében

Közel egy éve nézem egy dühös és kétségbeesett asszony bosszúját. Sajnálatra méltóan küzd a vélt  igazáért.  Vagyis egy férfiért. Bámulatos eszközöket használt fel, találékonysága kimeríti a legjobb szappanoperákét. Eleinte Barátok köztnek tűnt, de most már brazil állapotokat vett fel a dolog.  Pedig ha csak hátrálna két lépést a problémától rájönne nincs miért küzdenie.  De ő ezt nem látja. Mert ha látná, akkor mással is szembe kellene néznie. Arra jelenleg (még) alkalmatlan.

Kinek van igaza? Kinek nincs? Vannak tények és vannak vélemények. A jog meglehetősen széles keretein belül sok mindenkinek lehet igaza. A baj onnan kezdődik, ha a törvényes vagy erkölcsi kereteket átlépve próbálunk bosszút állni. Valakin. Legtöbbször nem azon, aki  bajunkat okozta. Őt általában nem bántjuk, mert szerettük, vagy szeretjük. Így próbáljuk azt bántani aki ez ügyben kézfekvőnek tűnik. Esztelenül és eszetlenül vagdalkozunk, és idegen embereket sodrunk komoly bajba.  Hozzátartozókat, gyerekeket, embereket, akik fogalmuk sincs milyen célból, de szívességet tesznek nekünk.

De mi is a bosszú? Tehetetlen düh, hogy a saját feszültségemet levezessem. Mert valljuk be, hogy hányszor elképzeltük, hogy a nagyfőnököt, aki kirúgott bennünket, páros lábbal rúgja ki az új vezetés. Vagy az autóst, aki leszorított az útról a következő kanyarban majd kereket cserélve fogod meglátni. De ezek jönnek- mennek, elmúlnak. Ha az embernek jó kedve van és békében él a világgal, ezek felett is simán átsiklik.

A baj ott kezdődik, amikor egy bosszú tervet meg is valósítasz: belemászol olyanba, amibe nem kell és nem is volna szabad. Csapdákat állítasz, és tényeket csoportosítasz át. Más embereket vonsz bele.  Ártasz. Mert dühös vagy, és mégis hideg fejűnek képzeled magad. Az Igazság Bajnokának.

A baj: a szép sminked, a megrázkódtatástól visszaszerzett lánykori alakod, a keményre vasalt inggallérod,  HB nyakkendőd ellenére süt rólad a békétlenség, a kétségbeesés, a negatív energia.

Az energia, amit abba fektetsz, hogy máson bosszút állj: elveszett. Fordíthatnád magadra. Mert bizony az, hogy ide jutottál nem a véletlen események sorozata. Kőkeményen megdolgoztál érte

Aztán nézzük a másik felét. Te vagy az akin bosszút állnak? Megérdemled, nem érdemled? Lényegtelen. HA akarnak, megteszik.  A bosszú soha nem rólad szól. A bosszú mindig arról szól, aki adja. Az ő emberségéről, tisztességéről, önismeretéről és jelleméről. (meg persze a kombinációs képességeiről és a fantáziájáról). Te azon gondolkozz el, mit tettél mindezért? És mit tettél azért, hogy megállítsd? Megtettél mindent? Mindent, ami a rendelkezésre álló információk alapján tehettél? Felállítottad asszertíven  a határaidat? Belementél e felesleges játszmákba? Nézz magadba, alaposan. Hagyjuk az álkeresztényi elveket, hogy”ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel”- bár ha belegondolunk épp ez lenne a bosszú célja: rád dobálják a dögnehéz köveket, neked nincs eszközöd, és megy az energiád (a kenyered),  megeszi az életedet, ami egy embert fog éltetni: a bosszúállót.

Sajnos egy dolgot nem tehetsz egy határon túl: hogy nem veszel tudomást.

A bosszúban senki nem marad tiszta, mindenki szennyeződik valamilyen mértékben. Nem a legrosszabb hozadéka az esetleges siker. Nem. A legrosszabb, hogy az emberben lévő rossz jellemvonásokat erősíti fel. A naiv és bízó emberben, a bizalmatlanságot, a mindennapi paranoiát, hogy ki mond igazat és ki hazudik? Aki ráadásul még bizalmatlan típus is annál ez krónikus méreteket ölthet. Ami biztos, hogy mindkét fél rosszabb emberként jön ki belőle és idő és erő kell a helyreállításhoz.

Mi a megoldás? Talán el sem kezdeni? Van olyan ember, aki erre teszi fel az életét. Ebben senyvednek a gyerekei , a családja, a férje, mígnem a bosszúállás lehet sikerült, de szépen nem maradt körülötte semmi, ami igazán számít. Mi történt az “áldozattal” fel tudta e venni a kesztyűt? Tiszta eszközökkel lehetetlen harcolni a “suttogás” ellen. Törvényessel lehet, de attól az még……

A megoldás? Szerintem nem a kővel való visszahajigálás. Építs falakat, amiken nem jutnak át a kövek. Teremts olyan helyzetet, ami leköti a bosszúállód kezét, vedd el a játékait. A kőhajigálásból háború lesz…

Persze kibicként mondhatjuk: bosszú nélkül nem lett volna Trójai háború, nem született volna az Iliász, nem lenne Monte Cristo grófja, versekkel, filmekkel lenne szegényebb a kultúránk.

De teljesen mindegy kinek van igaza!

Mert mikor ott állunk a végén, és körülnézünk, és nem maradt semmink, ami értékes, csak  kérdések:

Kiknek ártottunk leginkább mikor bosszút álltunk? Ki maradt velünk? Mi maradt belőlünk? Hova jutottunk?

Tudjuk: ide…az ürességbe….

Újratervezés

Új év, de nem új élet. Ó istenem mennyire utálom a fogadalmakat, amikor az emberek még szilveszter éjjel lehajtják a következő pohár töményet és befalják a huszonötödik sonkás kiflit, mondván, hiszen holnaptól úgysem ehetek,  holnaptól minden megváltozik. Dehogy változik! Nagyon szép elképzelés, hogy naptári napokhoz kössünk új életet- de ez nem így működik. Az elhatározás keménysége nem dátumoktól függ. Ha valamit csinálni akarok, akkor MOST csinálom. Ha MOST nem tudom, akkor nekilátok és megteremtem a feltételeit, hogy a lehető leghamarabb meg tudjam oldani. De aki még mindig csak panaszkodik és fogadkozik, az bizony még nincs elég mélyen, még nem elég erős az akarat.  Magas a cukrod? Nem baj…majd lemegy, még nem elég magas. Fáj minden porcikád és alig múltál 40? Nem baj, a korral jár….

Ugyan, dehogy ismernéd be magadnak, hogy a nagy részét TE okoztad.

A test és a lélek nem független dolog.  A test szolgál téged! Nem mindegy milyen minőségű életet tudsz élni benne!  Ha tudod, hogy a szervezetedben nagyjából mi miért zajlik, az már nagy eredmény!

Az első lépés az mindig benned, a lelkedben zajlik. Ne hazudj magadnak. Nézz bele, magadba. Nagyon jó gyakorlat, hogy szembeállsz a tükörrel és szembenézel magaddal. nem úgy, ahogy borotválkozol, vagy sminkelsz. Szembe, a szemedbe. Sokáig.  Hagyd, hogy elöntsenek az érzések.

Ott vagy, ahol lenni akarsz? Azokkal vagy, akikkel akarsz? Olyan a tested, a lelked, amit szeretnél? Megteszel érte mindent, hogy olyan legyen? Ne hazudj. Magadnak ne!

Nagyon fájdalmas egy ilyen szembenézés. Amikor már látod, hogy bizony, te vagy a felelős. Te okoztad, te hagytad, te nem tetted meg….!

Amikor ezeket az érzéseket felvállalod, és nem a szőnyeg alá söpröd, bármilyen fájdalmas és nehéz is, na onnan, onnan lesz új életed. Onnan lesz változás és onnantól lesz minőségi ugrás.  Majd nézd meg, amikor elkezdesz tenni,  a testedért, a lelkedért,  amikor a felelősséget vállalsz Önmagadért. Mozogsz, jobbkedvű leszel, a cukrod szépen elkezd lemenni, a csontjaid és az ízületeid bejáratódnak, rugalmasabban kelsz ki az ágyból. Másképp eszel, másképp látsz. Nem hagyod, hogy használjanak, nem lesz érdeked, hogy kihasználjanak, nem leszel kényelmes. Hú, nagyon ijesztő mi? Eljött a pillanat, amikor megkérdezik hogy vagy és azt mondod jól! Nem tudsz panaszkodni a főnöködre, a feleségedre, a férjedre, a szomszédra, a kormányra, sőt a rusnya időjárásra sem. Hogy miről fogsz beszélgetni akkor és kikkel…?? Tudod az árát mindennek és te döntöd el, fizetsz e?

Félreértés ne essék, nem arról beszélek, hogy heti 4* rohanj az edzőterembe, és hajtsd magad halálra és  válassz magadnak a divatos diéták közül. Nem erről beszélek.

De beszélek a mindennapi sétáról, a hétvégi biciklitúrákról, ésszel edzésre, tornára járásról. A minőségi ételről. Esténként egy pohár jó borról. A tartalmas valódi beszélgetésekről. A felemelő programokról. A lehúzó emberektől való távolmaradásról.

Menj és csináld. Kezdd el. Ma. Most.

Nézd meg újra a szemed. ÉLNI fog. Nem lesz halott. A tested is javulni fog, mert lesz erőd. És látszani fog, hogy élsz. Nem vegetálsz.

 

(tesztként javaslom: ha tag vagy a nagy férckönyvben nézd meg a képeket másokról. Ne azt, hogy hol vannak, hanem azt, hogy néznek…egymásra, a fotósra, bele a világba…velem is kipróbáltatták: ijesztő…)